Hétfő. Tudjátok, hogy nagyon utálom xD, ám a mai nap különleges volt. Nem volt suli, úgyhogy itthon mulattam az időt. Teljesen egyedül voltam, ezért rengeteg időm maradt a gondolkozásra. Kicsit talán fura lesz ez a bejegyzést olvasni, mert ma egésznap szinte harcoltak egymással az érzései. Ma voltam dühös, csalódott, szerelmes, jókedvű, elégedetlen és minden...
Az egész azzal kezdődött, hogy felkeltem és kibámultam az ablakon. Az éjszaka esett a hó, ezért ma reggelre mindent fehérség borított. Mosolyogva bámultam a csendes tájt, és éreztem, hogy boldoggá tesz ez a látvány.
S ekkor eszembe jutott Ő. A tegnapi bejegyzésemben elmeséltem nektek, hogy milyen volt a múltba való utazásom. Ma reggel még azt hittem, hogy nagyon fájdalmas lesz ez azt egészet megint elásni, de rájöttem, hogy mégsem.
Dühös lettem, mikor ráeszméltem arra, hogy ő még a fáradtságot sem vette arra, hogy észrevegye azt, hogy szeretem. Folyton azon siráknozott, hogy magányos, és örökké az is lesz, pedig én ott álltam előtte, és legszívesebben forrón megöleltem volna, de nem tehettem. Ehelyett csendben hallgattam...
Levelet írtam neki, szóban is célozgattam rá, sőt... még egy nagyon közeli barátja is tudta, hogy mi a helyzet, ő mégsem volt soha képes kinyögni sem egy igent, sem egy nemet. Talán ez bánt a legjobban engem... hogy mindig is szemet hunyt az érzéseim felett.
Istenem, hányszor kívántam, hogy elmondhassam neki mindazt, amit megterveztem a fejemben... és mostanában hányszor kívántam azt, hogy eljöjjön ide, és lássa ezt... lássa, hogy nekem még mindig élénken él a szívembe.
Ma már tudom, hogy a múlt írott könyv, és nem lehet megváltoztatni. Én meg akartam... igen, beismerem, hogy hatalmas és végzetes hibát követtem el, aminek talán még most is iszom a levét, de vége. Ez a múlt. Nem tudott engem elfogadni a jelenben...
Ne értéstek félre, nem hibáztatok senkit, vagy nem vagyok ideges, egyszerűen kicsit bánt ez az egész, de eljött annak az ideje, hogy a sokadik alkalommal végleg lezárjam ezt a dolgot. Barátok vagyunk, és havonta egyszer találkozunk. Ez maradt belőlünk...
Ma megint a hátamra vettem a gitáromat, ami azt jelenti, hogy megint mentem a tanáromhoz okoskodni. Nagyon élveztem, nagyon kellemes és jó hangulatú óra volt... s ilyenkor tudom, hogy nekem az íráson kívül a zene a másik szenvedélyem, a másik szépítő tényező (ahogy én hívom) az életemben.
Apu hozott haza, és nagyokat nevettem vele is, plusz megcsináltuk a fizika kísérletemet is xD
Ilyenkor belegondolok, hogy az élet mégsem olyan rossz... csak ahogy fent, úgy lent, és én szeretném, ha mostantól kevesebbet lenne lent...
Napi bölcsesség:
ˇˇˇˇˇ
"Már nem születik mese abból, ha látlak, csak néma nevetés, hogy miért volt nekem sok, ami vagy, most meg kevés."
//Szécsi Magda//
Dóry
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése