Évadzáró-epizód

Sziasztok!

Ez a 2009-es és 2010-es tanév utolsó bejegyzése... engedjétek meg, hogy hadd meséljek nektek életem egyik legkülönlegesebb és legnehezebb tanévéről.

Vége. Csak ennyi. Ennek a tanévnek is eljött a vége. Nagyon furcsa, hogy most egy jó darabig nem kell fél 7-kor kelni, és délután a nyelviskolába rohanni.
Megcsináltam a nyelvvizsgámat is, szóval már csak hetek kérdése, és megtudom az eredményt... de most tekintsünk vissza a legelejére.

Ez a 10 hónap az újdonságoknak adott helyet.
Új iskola, új barátok, új tanárok, új nyelv, új kihívás és új én. Ebben az évben hihetetlenül sok élmény ért... kezdem most már megérteni az emberi élet mélyebb összefüggéseit, tudom kezelni a nehéz helyzeteket, és megtanultam alkalmazkodni olyan dolgokhoz, amik nem mindig épp a legkellemesebbek. Megpróbáltam kihozni magamból a legjobbat.

Tudjátok, amikor megismersz valakit akkor ott van az a tévedhetetlen és fontos első benyomás... ami sokszor csal. Gondoljunk csak bele, hány olyan szerelmes van, akik először gyűlölték egymást? Vagy hány barátság megy tönkre azért, mert az emberek változnak.
Sok új emberrel találkoztam... sokuk nem változott, és nem lepett meg az igazi énjével, viszont vannak, akik ledobták az álarcot, és mély csalódást és fájdalmat okoztak.
Vannak, akikkel ebben az évben sokat küzdöttem együtt, és összekovácsolt minket a közös szenvedés, amit el kellett tűrni azért a bizonyos célért.
Ezúton is szeretném megköszönni, hogy befogadtatok a nyelvvizsgás csoportba, és, hogy segítettetek nekem. Csodállak titeket, hogy 6 vagy 7 évet is töltöttetek, és hősiesen kiálltátok a feladatokat. Köszönöm!

Emlékszem, alig 3 hónappal ezelőtt még egy sötét veremben vergődtem én is, ami tulajdonképpen csak egy saját magamnak teremtett rémálom volt, mert nem volt igaz. Én soha sem szerettem őt, csak el akartam érni azt, hogy álljon mellettem valaki, és szeressen egy kicsit... de én nem akartam többet adni, mert éreztem, hogy nem érdemli meg. Felesleges szélmalomharc volt, ami ráadásul hazugságok sorozatára épült.

Azok az emberek, akiket idén megismertem most nagyon közel állnak hozzám. Hálás vagyok nektek, amiért szurkoltatok nekem a nyelvvizsga miatt, megnevettettetek vagy éppen felhívtatok, amikor beteg voltam. Öröke a szívembe vésődtek ezek a csodálatos pillanatok.
Néha nehéz volt, és néha fel akartam adni. Mindig is emlékezni fogok az első középiskolás napomra és azokra az érzésekre, amik bennem kavarogtak.
Eszembe jutott az is, hogy tavaly nyáron mennyire rettegtem attól, hogy majd nyelviskolába kell mennem. Olyan félelmet még soha sem éreztem. Aztán telt-múlt az idő, és én megszoktam a helyet... majd pedig tudatosult bennem, hogy 2 hónap és vizsga. Most pedig vége mindennek. Van, hogy áll az idő, máskor meg csak nézünk körbe és csodálkozva állunk, hogy vége. Ennyi volt. Hivatalosan is kijártuk a kilencediket.

***

"Én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni, boldog leszel. (...) Mivel mindig csak az a pillanat létezik, amiben éppen él az ember."

Dóry