„Rossz úton jár az, aki álmokból épít várakat és közben elfelejt élni.”

Minden 6 hónappal ezelőtt kezdődött. Egy csütörtöki napon. Osztály főnöki óra előtt. Színtisztán emlékszek mindenre. Beszélgettünk, nevettünk, oltottuk egymást. Aztán felvett msn-re tök jó fejnek tűnt. Egyre többet beszélgettünk. Az elején nagyon más véleménnyel voltam róla, mint most. Aztán azt vettem észre, hogy egyre jobban kedvelem. Alig vártam, hogy hazaérjek és beszélgessünk, hogy suliban találkozzunk, hogy puszival köszönjünk.

2009.10.27. Moziban voltunk. Csak 2-en. Egy fantasztikus nap volt:) Itt már reménykedtem. Vonaton amikor jöttünk haza, rájöttem, hogy szeretem. Szükségem van rá, mert szeretem. Amikor leszállt puszi után annyit mondtam neki: ''Ich glab' an dich" Itt már rájött, hogy hogy érzek iránta.:/

Azt hittem kedvel, vagyis, hogy lehet több mint egy szimpla barátság. (Tévedtem, így utólag rájöttem.) Azt kihagytam, hogy egy vagy két hónapig majdnem minden hétfőn együtt mentünk haza. Már nem volt kétséges, hogy szeretem. Egyszer mondtam neki vasárnap, hogy holnap szeretnék neked valamit mondani. Persze azon a hétfőn nem mondtam semmit. Rá pár napra elmondtam msn-en, hogy hogy érzek iránta. De nem írtam le, hogy szeretem, csak megkérdeztem, hogy tudja e hogy hogy érzek iránta. A választ könnyű kitalálni. Nagyon elszúrtam, hogy nem élőben a szemébe mondtam azt a szót. Csak annyit kellett volna mondani, hogy szeretlek, csak féltem. Még rosszabb lett volna, ha a szemébe mondom, hogy szeretlek, mert ha nem mond rá semmit, akkor az még jobban fájt volna. De ha megtettem volna, az sem biztosíték rá, hogy most együtt lennénk. Nem rajtam múlt, múlik.
Hittem benne, hogy mi lehetünk egy pár. Nem kellett volna. Immár 6 hónapja nem önmagam vagyok. A rossz kedv eluralkodott rajtam. Eljutottam ahhoz a ponthoz, hogy már nem tudok érte sírni, nem érdemli meg.
Egy párszor elterveztem, hogy elmondom neki a szemébe, hogy szeretem, de nem tudtam megcsinálni, talán jobb is így. Nem érdemli meg, én szerettem, bármire képes lettem volna, érte. Talán még most is szeretem, de beláttam, hogy ki kell lépnem a múltból. Most már semmi sem lesz jobb. Már megtörtént. Nem tudok rajta változtatni. Csak ő tudna. De ő nem szeret. Soha nem is fog. Álmodhatok még vele, de az álmok soha nem válnak valóra. Muszáj lesz elfelejtenem, mert ha nem teszem csak még jobban fog fájni. Szenvedek. Még mindig, mert nem hallgattam másokra, hogy hagyjam, nem biztos, hogy ő a megfelelő partner... Önfejű voltam, többet akartam, talán csak én vártam el tőle többet. Tévedtem:(
6 hónap után most úgy érzem, hogy nem bántam meg semmit, de mégis rossz.
Ha nem szeretném ennyire, már rég elfelejtettem volna, de nem olyan egyszerű. Ezt mind el akartam neki mondani, de jobb így, hogy nem tud mindenről, így is túl sok mindent tud, ha nem vagyon önző, és nem szeretek bele, talán még most is nagyon jó barátok lennénk.
Nem akarok újra szerelmes lenni, félek az újabb kudarctól. Félek a fájdalomtól. Ha nem ismerem meg, most nem fájna. Minden 6 hónappal ezelőtt kezdődött. Nem kellett volna beleszeretnem, de már megtörtént. Most már csak el kell felejtenem. Mert nem érdemli meg, hogy így érezzek iránta.
Azért írtam le mind ezt, mert tudom, hogy már nem olvassa a blogot:) Így nem fogja megtudni. /Remélem nem tévedtem megint/


Köszönöm szépen a barátaimnak, akik mindig mellettem álltak. Dóri, Réka, Barbi, Flóra és a többiek:) Nagyon szeretlek titeket, és köszönöm, hogy elviseltek ilyen hülyén amilyen vagyok :D

„A szomorúság a fájdalom egy része, ami nem a testet, hanem a lelket sebzi meg.”

Dyna